Bogyiszló

Weboldal

A régészeti leletek bizonysága szerint Bogyiszló környéke már az avar-korban lakott terület volt. A honfoglalás idején letelepedő magyarság szláv népességet talált ezen a vízjárta tájékon. A viszonylag sík területet csak enyhe dombok, kiemelkedések tagolták, amelyet a Duna hordalékával épített évezredek alatt. Áradások idjén szinte az egész táj víz alatt állt, szigetszerűen körülvéve a dombokat. Állandó települések ezeken a kicsiny, keskeny magaslatokon létesülhettek, a területre ezért a nagyszámú, igen apró falvak kialakulása jellemző. Bogyiszló az akkori Duna folyam bal oldalára, magas partra települt.

A falu első írott emléke 1272-ből való, neve Buguzlou alakban fordul elő Moys nádor adománylevelében, amikor halastavaival együtt az ábrahámi kolostornak adományozta a birtokot.

A fontos kereskedelmi és közlekedési útvonalaktól távolabb fekvő település a történelem viharaitól védett helyzetben volt, s a környező területek lakói is itt kerestek menedéket, búvóhelyet. A vízjárta, mocsaras terület bőségesen szolgált élelemmel is az ínséges időkben, amikor a háborúzások miatt a földeket felhagyták, művelni nem tudták. A török megszállás és a Rákóczi szabadságharc idejéből fenn maradtak bujdoklásról szóló történetek, a település határában ma is találunk erre utaló elnevezéseket (Haramiás, Hajdu-szállás, Kányatanya).

Bogyiszló nem csak a háborúk idején nyújtott menedéket, hanem a gyakori áradások alkalmával is, a környék alacsonyabban fekvő, elöntött településeinek. A pusztító árvizek miatt több közeli falut elhagytak lakói és végleg Bogyiszlóba költöztek, például Dalocsából, Karaszból, Doromlásból. Földjeik Bogyiszlóhoz kerültek, az elpusztult településket azonban határneveik megőrizték.

1380 körül a Duna megváltoztatta folyását, a települést nyugati irányban kilométerekre elkerülve. A fő meder természetes áttevődését valószínűleg egy komoly jeges árvíz jégtorlasza okozhatta. A település életében ez nagy változást jelentett, hiszen az addigi széles folyam helyén egy egyre vékonyodó vízfolyás, végül évszázadokkal később egy tó maradt.

Elejére



Ártéri fokgazdálkodás

Történelmi kutatások igazolták, hogy a Kárpát-medence népei különböző korokban a nagyobb folyóvölgyekben vezérárkok, kisebb-nagyobb csatornák, folyóágak segítségével egységes vízrendszert alakítottak ki. A fokrendszer kiépülése a honfoglalást követő időszakra tehető, a természettel magas fokú harmóniában működő ártéri fokgazdálkodás egészen a középkor végéig meghatározta Alföldünk arculatát.

Az Alföldre érkező folyók jellemzője volt, hogy az áradások hordalékterítéseinek következtében fokozatosan elsáncolták magukat, természetes gátak, hátak és övzátonyok között kanyarogtak. Az egymást követő árhullámok e magaslatokon átbukva, vagy azokat áttörve zúdulhattak be az ártérre. A magaspartok nem voltak képesek útját állni az árnak, azt azonban megakadályozhatták, hogy az apadó víz a mederbe visszafolyjon. Az árterek elmocsarasodását ezután két tényező befolyásolta: az egyik, hogy a terület erdőssége, növényzete mennyi vizet tudott felhasználni, illetve visszatartani, a másik pedig, hogy a vízfelesleg egy része visszaszivároghatott-e a folyóba.

A visszaszivárgás az alföldet behálózó ereken és folyóágakon történhetett, de ennek feltétele volt, hogy azok állandó vízjárású medrek legyenek. Az időszakos medrek ugyanis feliszapolódtak, feltöltődtek, növények nőtték be, így egyre kevésbé voltak alkalmasak vízszállításra. Az állandó vízjárás biztosította tehát a medrek karbantartását, vízutánpótlásukat pedig a visszaszivárgó felesleg adhatta, ha az árhullám fokozatosan visszafolyt nagyobb folyóinkba. A nagyszámú ér puszta léte arra utal, hogy a medrekben folyamatosan víz folyt, vagyis az árterek és folyók közt állandó, kétirányú kapcsolatnak kellett lennie. A kapcsolat kulcsa pedig az övzátonyok nyílása, a fok volt, melyet az ember hozott létre. A szó eredetileg rést, bevágást, mesterséges nyílást jelentett, s későbbi korokban bővült értelmezése az erekre, mesterséges csatornákra is.

A fokok egységes rendszerbe kapcsolták az ártér valamennyi vízfolyását. E vízrendszer kialakításának célja az ártér hasznosítása, az ártéri haszonvételek biztosítása volt. Ennek érdekében a tavak, holtágak, laposok feliszapolódását meg kellett akadályozni, az árvizek kártételeit pedig korlátozni kellett. A kitörő árhullám ellen azonban nem a gátak, töltések emelésével, hanem a víz szétvezetésével védekeztek. Elveik szerint minél nagyobb területet önt el egy árhullám, annál jobban ellapul, szintje a lehető legalacsonyabb lesz, az ártéri szigetek, folyóhátak ármentesek maradnak. Ha pedig a kiáradt víz visszavezetéséről is gondoskodnak, az ár egyáltalán nem okoz károkat, az ártér gazdasági hasznosítása az ártéri jelleg megváltoztatása nélkül is megoldható.

A fokrendszer leglényegesebb eleme az alulról töltés volt. A medréből kilépő folyót a legmélyebb ponton vezették az öblözetekbe, fokozatosan feltöltve azokat, így a szállított hordalékot a fokok bejáratánál tette le a lelassult víz. A víz lassan nagyobb pusztítás nélkül árasztotta el az árteret, apadáskor pedig a lehető legteljesebb mértékben lefolyt róla. A víz fokozatos visszavezetése egyenletesebbé tette a folyók vízjárását, a talajvízszint ingadozása kiegyenlítettebb volt.

Az ártéri gazdálkodás igen sokoldalú hasznosítást jelentett, a táj arculatának megváltoztatása nélkül. Az ártéri halászat lényege, hogy árvíz idején az ártér sekély vizű tavaiban, laposaiban összegyűlt halakat apadáskor rekeszek állításával az ártéren tartották, majd különböző módszerekkel összeszedték.

Az ártéri erdők és gyümölcsösök szerepe nem különült el olyan élesen, mint ma. Az erdőkben kialakított szálláshelyek, aklok közelébe telepítettek gyümölcsfákat, melyeket be is oltottak. Elsősorban alma, körte és szilva termett, több tucat fajtát különböztettek meg. Ezek a legkevésbé vízjárta térségek voltak.

A füves területeken, ritkás erdőkben (legelőerdő) állatokat tartottak, az ártér további részén az ott termő növényeket hasznosították (sulyom, nád, gyékény, fűz).

A természeti törvényekkel teljes harmóniában működő gazdálkodás megváltoztatása több tényezőre vezethető vissza. A folyók vízgyűjtő területein fokozódott az erdőirtás, így sokkal súlyosabb, hirtelenebb árvizek zuhantak le a hegyekből. A megváltozott vízháztartás az alföldi erdőknek sem kedvezett, nagy részük elpusztult, vízkiegyenlítő szerepüket nem tudták betölteni. Nem kedvezett a nyugodt gazdálkodásnak a háborús történelmi események évszázados sora sem, végül a felvilágosodás és reformkor \\\"modern\\\", de tájidegen mérnöki szemlélete, a meginduló hatalmas átalakítások tették visszafordíthatatlanná a változást.